tenyérnyi napfény

Vannak dolgok, amik egészen váratlanul történnek. Pénteken az Úr szelíd módon, de igen határozottan meglátogatott. A terv az volt, hogy fölmegyünk a Hűvösvölgy egyik dombtetőjére, és imádkozunk a jövőnkért. Bár kora délután kitört egy kisebb vihar, és utána is igen sötét felhők tornyosultak, kivártuk azt a pillanatot, mikor viszonylag nyugodtnak tűnt az ég, és fölsétáltunk a csúcsra.

A táj gyönyörű volt: be lehetett látni az egész vidéket. Volt is fönn egy bunker, puskacsöveknek kialakított nyílásokkal. Szóval korábban mások is észrevették, mennyire jó a kilátás.

Pál apostol Rómaiakhoz írt leveléből tudjuk, hogy Isten fölismerhető az Ő műveiből. Aznap ez egészen nyilvánvaló lett. Zsoltárokat imádkoztunk, majd dicséretet mondtunk. Aztán ráébredtünk, hogy Jézus köztünk van, mert az Ő nevében jöttünk össze. Hálát adtunk azért, hogy a lábaihoz ülhetünk. Majd kikerestük a napi evangéliumot, a Jn 20,24-29-et. Szent Tamás apostol ünnepe volt.

Ez az a rész, amikor első megjelenése után nyolc nappal újra megjelenik Jézus. "Bár az ajtó zárva volt, belépett, megállt középen és köszöntötte őket: Békesség nektek!" Velünk is valami hasonló történt. Leesett a tantusz, a kapcsolat létrejött. Bár nem láttuk, tudtuk, hogy jelen van. Azt is tudtuk, hogy kezét a fejünkre teszi és áld minket.

Akkor szép halkan, mint egy kövek közül kibukkanó kis ér, megindult az élettel teli dicséret.

És újra megszólalt a Szentírás: "Gondolj ezekre, Jákob, és arra, hogy a szolgám vagy, Izrael! Én alkottalak, a szolgám vagy. Nem feledkezem el rólad, Izrael. Elsöpröm gonoszságaidat, mint a felhőt, és vétkeidet, mint a ködöt. Térj vissza hozzám: megváltottalak. Ujjongjatok, egek, mert az Úr végbevitte tettét; zengjetek dalt örömötökben, földnek mélységei, énekeljetek, hegyek, s te, erdő, a fákkal egyetemben, mert az Úr megváltotta Jákobot, és dicsősége felragyogott Izraelben." (Iz 44,21-23).

Döbbenetes volt ezt olvasni, szemben a mélységgel, a hegyekkel és a fákkal. És tudni, hogy amint ez a táj már készen volt mielőtt mi megszülettünk (és ezer meg ezer év óta vár ránk), úgy a sorsunk is készen van, mielőtt mi tudnánk róla. Az imádság elkészíti azt, ami előttünk tökéletesen ismeretlen. Néhány tétova emberi igen által belép Isten a történelembe.


A táj, amit láttunk, szimbólummá változott. Mert följutni egy magaslatra és onnan messzire ellátni, hasonló ahhoz, mint amikor az ember Lélekben emelkedik föl, és meglát szellemi dolgokat. A testi látás után kezdtünk Lélekben is messzebbre ellátni. És feltárult előttünk, hogy Isten maga "söpri el" az ember gonoszságait. És ez nem a jövő, hanem a múlt: "megváltottalak". Ebben örvendezik az egész teremtés: "ujjongjatok, egek". De ami a legrejtélyesebb, hogy az Úr nem csak a múltat, hanem a jövőt is végbevitte már: "az Úr végbevitte tettét". Ezért teljes nyugalomban lehetünk. Akkor is, ha nem értjük.

Én személy szerint nagyot növekedtem a bizalomban.

Aztán jött újra a vihar. De most volt bátorságunk valami konkrét dologért imádkozni: hogy leérjünk a hegyről. És nem siettünk, és valóban nem is áztunk el. Volt ugyan pár óra csöndes eső, de a felhőszakadás, ami pénteken egész Budapestet sújtotta, elkerült minket. A felhők között pedig, amíg kitárt karokkal álltunk szemben a széllel, megjelent egy tenyérnyi napfény.

Azt hiszem, felvillant előttünk a jövő. Hittel őrködünk fölötte.

sorozat

Csodálatos napjaim voltak. Azzal kezdődött, hogy készültem a pilisszentiváni Fülöp kurzusra. Illetve készültem volna. A felkészülésre szánt nap előestéjén, amikor is az Ostrov című filmet néztem (feszülten, mert nagyon jó), egy kattanás és füstszag kíséretében elszállt "drága jó" számítógépem. Az Ostrovot mindenkinek ajánlom. Viszont azt senkinek nem ajánlom, hogy ha bakelitszagot érez, használja tovább a gépét. Én megtettem, meg is lett a következménye. Nem árulom el, hány forintnál tart a szerelési költség, elég annyi, hogy minden elfüstölt. Még a processzor is. Ez most egy kölcsöngép.

Tegnapelőtt pedig vendégségbe mentem barátaimhoz. Utazni mindig élvezet, de azért jobb, ha az embernél van egy könyv. Ezzel a gondolatmenettel felvértezve magammal vittem Frans Horsthuis Királyi úton című életrajzát, ami magánkiadásban jelent meg, és nálam csak kölcsönben volt. A buszon elnyomott az álom, a könyvet leraktam magam mellé. Arra ébredtem, hogy egy pillanat múlva le kell ugranom a Szerencs utcai megállóban. Szóval fölkaptam a táskámat, és már lenn is voltam. A 296-os megállójában vettem észre, hogy valami hiányzik. A kölcsönkapott magánkiadás.

Az már csak mellékszál, hogy a 296-os felsővezetékszakadás miatt 10 perc múlva egy általam tökéletesen ismeretlen útvonalra keveredett. A sofőrnek pedig az első hete volt Újpesten. Tehát ötlete sem volt, merre mehetnék tovább.

A könyv - jelenleg úgy tűnik - elveszett. A Volán buszpályaudvarán egy kivételesen kedves nő közölte, hogy neki nem dolga végigkutatni a beérkezett buszokat holmi könyvek után. Másnap meg már bottal üthettem a nyomát.

Hát ez történt az elmúlt egy hétben.

De Jézus nevében ellene mondok átkoknak. És hívom az áldást.